Írom, írom... de lassan megy...
Inkább ideteszem megint részletekben...
Képek:
picasaweb.google.com/pamag0716/AzIsmeretlenIsmerosSzilezia2013
Beszámoló: (az a sok fura izé szmájli akar lenni, de nem állok neki átjavítgatni...)
Az ismeretlen ismerős - Szilézia 2013
Ismeretlen : mert amit az iskolában a történelemkönyvekből megtudtunk, az igen sovány. Nekem legalábbis egészen kusza volt, hogy hol is van az a Szilézia meg mi is történt ott ezer év alatt? Csak annyit jegyeztem meg, hogy gazdag vidék, és az évszázadok során folyton cibálták erre-arra az éppen aktuális nagyhatalmak, tartozott az már mindenféle országhoz. De úgy összefolyt az, hogy Szilézia meg Szudéták…
Pedig találunk közös pontokat hazánk történetével.
Ezt az eredetileg színlengyel vidéket valamelyik uralkodó odaadta a cseh királynak. Aztán mikor Mátyás királyunk cseh király is lett, sürgős szükségét érezte, hogy rögtön bevonuljon a területre és megmutassa a katonáit – demonstrálandó, ki is az úr éppen. Nagyon szeretett itt tartózkodni, Corvin János anyja is boroszlói polgárlány volt. (Boroszló = Breslau = Wroclaw) Mátyás után közös magyar-lengyel-cseh királyaink voltak. Úgyhogy Mohács után velünk együtt ez a rész is ment a Habsburgokhoz. Aztán mikor Mária Terézia trónra jutott, a porosz király egy örökösödési háborúban (ezt ismerjük: „Életünket és vérünket!... de zabot azt nem!... meg Hadik András Berlinben…”) elfoglalta Szilézia nagyobb részét. Kisebb része maradt Habsburg-fennhatóság alatt. Utána kellett olvasnom: ami a Habsburgoké volt, az ma Csehország területén található, ami porosz (később német) fennhatóság alá jutott, az ma Lengyelország része. (Meg egy kis terület Németországba is esik.) A 20.századból is van közös pont: a Benes dekrétumok. Ahogy a magyarokat, ugyanúgy kitelepítették a szudétanémeteket is.
Ismerős : Az utcákon sétálva úgy érezzük, akár itthon is lehetnénk. Az utcakép hasonló. Hasonló barokk templomok, hasonló barokk Szentháromság-szobrok, hasonló épületek… A harmincéves háború vége után ezen a vidéken a barokk építészet kezdett fejlődni. Aztán húzódott a stílus tovább, délkeletre… nálunk a török kiűzése után lett szükség az újjáépítésre.
Na meg a közelmúlt évtizedek is produkáltak egyforma stílust – a sok lakótelepet.
Mit nézzünk meg, ha errefelé járunk? Megdöbbentett a felkeresésre érdemes látnivalók sokasága. Várak-kastélyok-paloták… ép-romos … városfalak… hihetetlen mennyiségű városkapu-torony látható épségben. Templomok, régi épületek… Természeti látnivalókban is gazdag a vidék, és folyók-patakok sűrűn hálózzák be.
Végül úgy döntöttünk, időnk-pénzünk-energiánk véges lévén, hogy csak egy kicsi szeletét járjuk be ennek a történelmi területnek. Még így is maradtak ki ezen a részen is érdekesnek ítélt helyek.
Wroclawba tudatosan nem mentünk el. Az nagyváros. Mi tiszta levegőt kerestünk a hegyek környékén. És az adatgyűjtés során azt láttam, ami a nagyvárosban nevezetes, abból mindenből található a kisvárosokban is – vár, templom, középkori épület -, igaz, kisebb és kevesebb, de van. Így hát a városkák saját honlapjai alapján gyűjtögettük a helyiérdekű nevezetességeket.
Tipikusan lengyel, hogy mindenhol megmaradt a rynek (és mindenhol Ryneknek is hívják), közepén a tornyos városházával, körben több-kevesebb szép homlokzatú régi házzal.
A cseh-lengyel határ cseh oldalán is meglátogattunk néhány érdekes helyet.
De ami a legnagyobb élményünk volt… úgy jártunk ki-be-föl-alá az országhatár két oldalán, mint egyik szobából a másikba :DDD Tábla meg határkő jelezte, hogy most már éppen átértünk „külföld”-re, de a helyiek mindenütt megépítették a legrövidebb összekötő utakat a két külön ország között. Összevissza rohangásztunk ide-oda ? … a csehek felé mentünk el és jöttünk haza, mert arra jobb volt az út, közben számtalanszor keltünk át az országhatáron ide meg oda. ?
Gyönyörű tájakon jártunk. Menet közben persze nem fényképezünk (csak nagyon ritkán ? ). Vadregényes erdei utakon, hatalmas szál fenyők között, meg szelíd dombok között, ahol a sárgavirágú repcetábla a látóhatárig húzódik… meg patakok, folyócskák voltak mindenütt.
2013. május 5-én, vasárnap indultunk útnak. Úgy indultunk el észak felé, mintha a legrövidebb úton Krakkóba tartanánk. Aztán Besztercebánya után nyugatnak fordultunk és átvágtunk a Nagy-Fátrán. A vadregény élvezésében kissé gátolt a sok kátyú ? Aztán Turócszentmárton-Zsolna-Biccse-Trencsénmakó volt az irány, majd átértünk cseh területre. Ostrava közelében Koprivnice városát kerestük, ott is a Tátra autógyár autómúzeumát. (A múzeumokban nem fényképeztem, mert minden tele volt mindig múzeumőrrel… ? csak néha egy-egy képet.) Érdekes volt a sok régi autó meg teherautó. Aztán pár 10 km-rel arrébb egyszercsak egy útkereszteződésben ott vonult egy régi ritka autó, amilyet az előbb a múzeumban láttunk ? A múzeumban ki van alakítva egy emlékterem a legendás cseh futóbajnoknak, Emil Zatopeknek… de nem igazán látványos, vagy csak elvitték éppen a relikviákat karbantartani… A múzeumlátogatás után még bementünk vásárolni a mellette lévő nagyobb élelmiszeráruházba. Nyitva volt vasárnap is, de a gyér forgalomhoz csak egy pénztár működött. De hát estére kellett vacsorának való meg egy doboz sör is ?
Tovább Pribor városa felé. A belváros közepén áll Freud szülőháza, de ott nem akartunk megállni, a kanyarból egy pillanatra éppen láttuk.
Meg akartunk viszont állni Hradec nad Moravici kastélyánál. Ez az itteni Fertőd tulajdonképpen, a földesurai komoly művészeti központot tartottak fent. Vasárnap délután volt. A parkolóban egy tűt nem lehetett leejteni… kicsit idétlenül fél percre megálltunk, hogy azért már fénykép nélkül mégse menjünk el innen, aztán húzás tovább.
Mivel a kastélynál nem tudtunk pihenni meg egyebeket elintézni, egy erdei úton megálltunk. Mikor visszaszálltunk az autóba, akkor láttuk, hogy hajszálpontosan 400 km-et mutat az induláskor beállított számláló.
Nem sokkal később már el is értük a lengyel határt, aztán hamarosan a lefoglalt szállásunkat is. Falusi turizmusos hely volt, olcsó, de a hegyek lábánál. Mondjuk a faluból nem sokat láttam odafelé, mert több volt a kátyú, mint az út…
Megérkeztünk, mentünk be köszönni. Hát úgy fogadtak, hogy „jó napot!” ? a virágcserépbe magyar zászló volt tűzve, házigazdáék meg szótárgéppel rohangáltak utánunk – képesek voltak ők tanulni magyarul! a kedvünkért! ?
Kaptunk egy tányér süteményt is ?
Hatalmas kert húzódik a ház mögött, a telek vége már az országhatár, azon túl meg ott emelkedik a Biskupia Kopa (Püspöktető) nevű hegy.
Előkerült a ház cicája is, üdvözölt minket… vagy csak az idegen szagú autó izgatta? de aztán majdnem minden nap bejött a szobába is ellenőrizni minket ?
Konyhás lehetőséget kerestünk, itt volt – kiderült, hogy az a veranda ugyan elég kezdetleges, de valóban van hűtő meg gázrezsó meg edények. Mosogatni csak a fürdőszobában lehetett, ami nem lenne baj, ha a lefelé álló csap helyett egy olyan lenne, ami alá odafér egy edény…
Azt hittük, nem fogunk tudni aludni a csöndtől. (Tényleg jártunk már így…) De begubóztunk és elnyomott az álom.
Hanem az éjszaka közepén arra riadtam föl, hogy egy Bud Spencer-film jut az eszembe (Aranyeső Yuccában)… amikor az áldoktor orvosságot készít a gyomorrontásos papuskának… olvassa a receptkönyvet és minden tételnél hozzáteszi : „… mint a lovaknál !!!” Viszont a szer hatásos lesz ? Hát én is úgy jártam, mint a filmbeli papuska… a sütemény! csak én ettem belőle!
Volt még egy problémánk. Az odefelé úton életem párja a legelső pisilőszünetben kőre lépett és kibicsaklott a bokája. Első nap még nem akarta komolyan venni, aztán a többi napokon már nem lehetett nem figyelembe venni.
Első nap elmentünk megnézni Glucholazyt.
Ez a körzet központja. Régi német neve Ziegenhals azaz Kecskenyak ? Magyarázzák úgy is, hogy a folyó a városon belül olyan ívben kanyarodik, mint egy kecske nyaka…de olvastam egy romantikusabb változatot is. Eszerint valamikor régen ellenség ostromolta a várost. Ki akarták éheztetni. A város éhezett is… aztán valakinek az az ötlete támadt, hogy a még megmaradt kecskéket vágják le, és a kecskefejeket kiszögelték a várfalakra, hogy lentről úgy nézett ki, mintha ott sétálna a sok kecske. Na az ellenség bánatos lett, hogy ezek nem hajlandók éhezni és eltakarodott.
Besétáltunk a Rynekre (miután megfejtettem lengyelül a parkolóautomatát és utána vettem észre, hogy angolra is lehet állítani) – szép házak szegélyezik, gondosan ápolt a park, és áll ott egy többszáz éves hársfa. A Béke hársfája. A legendája szerint a 30 éves háború befejezésekor ültették annak örömére, hogy véget ért a háború. Egy másik változat szerint ugyan bő száz évvel fiatalabb, de ez is katonák átvonulásával kapcsolatos. Akárhogy is van, a fa nagyon öreg. Úgy húsz évvel ezelőtt a hatalmas fa megbetegedett és elveszítette a törzsének meg a koronájának nagy részét. De tudós emberek mindenféle vegyszerrel kezelték, meg a megmaradt egy ágát alátámasztották, és a fa újból kihajtott. Élni akar !
Megnéztük a plébániatemplomot is. Ez érdekes látvány. Ahogy a szűk utcákban megy feléje az ember, az a feltűnő, hogy hatalmas, zárt tömb a homlokzata, olyan, mint egy középkori vár, lőrésekkel, a két torony is össze van építve. A bejárata is a középkorból maradt. De onnan tovább a többi része már barokk.
Megkerestük a városfal maradványát is. A begyűjtött prospektusok között volt egy, ami az itteni városfalat ábrázolta, előtte padok. Hát elhatároztuk, hogy mi azon a padon ülni fogunk! csak persze elfelejtettük a prosit vinni, hogy úgy készüljön fénykép, hogy azt a kezünkben tartjuk ? És mikor odaértünk, kiderült, hogy az a pad nincs is meg! másféle padok állnak kicsit odébb… de azért lefényképeztük ?
Itt is van a városfalból maradt kaputorony. Föl is lehet menni a tetejére, belépődíjért, de mi nem akartunk lépcsőt mászni.
Szinte minden meglátogatott városban van ilyen torony, ezért a továbbiakban külön nem emlegetem őket ? Van róluk fénykép ?
Utána átmentünk a Glucholazy-fürdő nevű városrészhez. Forrás meg folyó van rengeteg, de nem gyógyvizek, csak a hidroterápiának errefelé nagy hagyománya van. Itt a hegy aljában is volt és van több szanatórium és gyógyszálló. Meg a környéken több helyen is, még a szállásunkul szolgáló faluban is épült több új vízterápiás szálló.
Elkezdtünk fölmászni a parkerdős városi hegyre, az alsó rész a városi park. Az út tulajdonképpen keresztút, kálváriaállomásokkal. A hegyen (vagy inkább dombon) van egy kápolna, azt szerettem volna megnézni. Ezen kívül még följebb van egy Szent Jakab forrás. Szent Jakab útja nemcsak a Spanyolországban lévő szakasz… egész Európát át-meg áthálózták az oda vezető zarándokutak. Mostanában felújítják őket. Innen, ettől a forrástól is indul egy Szent Jakab útja szakasz. (És sok Szent Jakab templom is van errefelé.) Úgy képzeltem, hogy felkeressük, és innen lefelé sétálva legalább azt a kis darabot, elmondhatjuk, hogy mi is megjártuk az El Caminot ? De a párom menet közben rájött, hogy a bokája mégse szereti, ha fölfelé kutyagol. Én még mentem kicsit följebb, de nem értem el egyik célpontig se. Föladtuk… gondoltuk, majd később… de nem jöttünk el később.
Leérve a park aljáig, persze megpihentünk. Tüüüüü…. tüüüüü…. hát jött a vonat, és az átjáró előtt dudált… Jár ám egykocsis kis vonat is a lengyel meg a cseh városkák között.
Aztán még elsétáltunk a folyóparti sétányra egy kicsit. Van egy barlangbejárat, amit úgy értettem, hogy innen is nyílt egy aranybánya-járat. De annyira vizes volt az egész, hogy nem másztam bele, hogy megnézzem a belsejét. Mellette van a sok forrás közül az egyik, a város jelképéről, a kecskéről van elnevezve (szerintem).
Aztán megkerestük az egy kupacban található három nagyobb élelmiszeráruházat. A Biedronkánál soha nem tudtunk megállni, mert soha nem volt szabad parkolóhely. Volt egy Lidl, elég érdekes választékkal… és egy InterMarché nevű bolt. Többnyire itt vásároltunk, itt volt a legnagyobb választék, és a kártyát is elfogadták.
A következő nap azt találtuk ki, hogy gyalog csak minimálisat menjünk. Elindultunk a szomszéd város, Prudnik felé.
Keresztülcsorogtunk az Arany-patak két oldalán hosszan húzódó, ma már inkább üdülőfalvakon, meg-megállva, fényképezve.
Prudnikba érve az a nem nyerő ötletem támadt, hogy ne parkoljunk le, hanem autóval kússzunk körbe a belvároson is. Ühüm… útépítés volt a kis utcákban… és mindig ugyanoda keveredtünk vissza… végül azért csak kiszabadultunk. Később, másik nap mentünk vissza, akkor gyalogosan jártuk körbe a csöpp belvárost, és akkor eljutottunk a múzeumig is. A városfal két tornya összeépítve volt már az idők folyamán börtön is meg kaszárnya is. Ezt az egy helytörténeti múzeumot szívesen megnéztük volna, de pont hétfőn sikerült arra járnunk, amikor ugye zárva van.
Innen a városon kívüli domb felé vettük az irányt. Ott van egy ferences kolostor, aminek az a nevezetessége, hogy Wyszyński bíboros ide volt internálva az 50-es években. Sokan jöhetnek ide látogatóba, mert nagy parkoló van, és szabadtéri miséhez kialakított rész elég sok paddal, egy, a lourdes-i barlangot idéző oltárrész előtt.
A kolostortól nem messze, a domb legmagasabb pontján (ahogy Lengyelország számos pontján) egy kereszt áll. A közelében egy fából épült kilátó. De nem mertem végig fölmenni a kilátó tetejére, mert már a felénél szédülni kezdtem ?
Visszafelé a hegyre futó, a határ felé kanyart leíró úton jöttünk, szórványos kis települések közt. Aztán megkerestük a falvak közti úton található pisztrángost. A közelben van másik ilyen pisztrángevő hely is (meg amerre jártunk, sok helyen láttunk), de ez olyan hangulatos volt. El van rekesztve a patak vize egy medencébe, körbe lehet sétálni, pénzért lehet horgászni is, meg megsütött halat is lehet enni. Két termetes példányt kaptunk, sült krumplival, káposztasalátával ? Nem a fülünkbe, de szólt a lengyel lakodalmas… kifelé vettük észre, hogy a villanyoszlop mellé csak úgy a földre le volt téve egy laptop hangszórókkal, és ez a technika szolgáltatta a zenét ?
A következő nap még mindig az volt a rendező elv, hogy gyalog keveset kelljen menni. Így hát erre a napra tettük a távolságban leghosszabb kirándulást.
Nyomás a főúton Klodzkón túlra. Duszniki Zdrój (fürdőváros, Chopin-emlékhely) szélén, a főút mellett található a Papírmúzeum. Egy 1605-ben fából épült, ma is működőképes papírmalom. Bemutatják a papírkészítés menetét. De odabent csak egy csodálatosan faragott, fából készült csillárt fényképeztem le. Az udvaron van a szuvenírbolt, ahol hagyományosan merített papírt meg mintásat is árulnak, nem ócsóér’ persze…
Innen nem a főúton mentünk tovább, hanem északi irányba fordultunk, hogy egy kis ízelítőt kapjunk a Góry Stołowe (Asztal-hegység) szikláiból. Az egész hegység csupa sziklalabirintus, helyenként igen látványos képződményekkel, és vannak részek, ahol nemcsak a túrázók, de a turisták is – belépőjegyért persze – kószálhatnak a fura formájú kövek között. Hát ez nekünk objektív okokból nem játszott – de gondoltuk, hátha az útról is látjuk, mennyire sziklás. Łężyce mellett láttuk az út mellett jobbról a Fehér sziklákat. Balról egy kis fennsíkon magányos szikladarabok vannak elszórva, de ezt nem sikerült megpillantani. Aztán beértünk a hegység szívében futó útra, a Száz kanyar útjára. Megérdemli a nevét… és gyönyörű. Menet közben kicsit lehet érzékelni, hogy az emelkedőkön mennyi a kő.
Kudowa Zdrójba érve (szintén fürdőváros) a városka szélén megálljt parancsol egy fa harangláb. A belvárosba érve a Békamúzeumot kerestük meg. A természetvédelmi hatóság székháza mellett építettek egy kis kiállítótermet, ahol nem eleven békákat, hanem a világ minden tájáról különböző békaszobrocskákat meg egyebeket mutogatnak. Kicsi, de jópofa. Magyar nyelvű anyagot is fedeztünk fel a tárlókban.
Majd átmentünk a város melletti Czermna településre. A templom mellett áll a csontkápolna. (Prága közelében hallottam egy hasonlóról.) A teljes berendezés emberi csontokból van kialakítva. A sziléziai háborúk meg a járványok áldozatainak tömegsírjait felbontva állítottak így emléket az elmúlásnak. Igen elgondolkodtató élmény – lenne, ha nem érkezne ötpercenként egy-egy autóbusz iskolásokkal és nem csak egy csivitelő gyerekcsoporttal sikerült volna bejutni… Azt persze értem, hogy az iskolásoknak kötelező megnézni.
Még egy kicsit feljebb mentünk, hogy felkeressük a már Boldog II.János Pálnak szentelt icipici zarándokkápolnát. Megtaláltuk, de egy árva rést nem sikerült felfedezni, ahol be lehetett volna kukucskálni a belsejébe. Innen megtettünk még párszáz métert, a skanzen bejáratáig, pár fénykép kedvéért, de szigorúan csak kerítésen kívülről…
Visszafordultunk. De természetesen itt is útépítés volt arrafelé, amerre ki kellett volna menni a városból… kavarogtunk kicsit, visszamentünk, megfordultunk – és akkor láttuk, hogy az utcáról lefordulva a valamilyen létesítmény (vendéglő vagy szálloda volt?) felé, már Csehországban jártunk ? visszafordulva volt egy tábla, hogy innen már Lengyelországban vagyunk ?
Továbbmenve, rátértünk arra az útra, amit a németek a 30-as években építettek Szudéta-autópálya néven. (Hadi célra, persze.) Kár, hogy nem vagyok biztos benne, hogy pontosan melyik szakasza ez a régi. Nem mentünk végig rajta, hanem elfordultunk arrafelé, ahol két szépséges fatemplom található. Elég kanyargós és vacak burkolatú úton jutottunk el odáig, ráadásul fogyott a benzin… Nowa Bystrzyca faluban megtaláltuk az elsőt. Életem párja az autóban maradt a fájós lábával, én meg nekilódultam, hogy körbefényképezem a templomot. Valahonnan előkerült a sekrestyés vagy ki lehetett, és szapora lengyel szóáradattal megtudakolta, be akarok-e menni ? Bevitt, és megmutogatta az összes apró sarkot, a kórusra is felvitt, mutogatta, hogy az orgonát még kézi erővel kell fújtatni… mindehhez be nem állt a szája… ?
A következő falu – Zalesie – temploma sokkal szögletesebb, és még közel se lehetett menni hozzá. Valamiért a turistaismertetők ezt tartják értékesebbnek, mert többször szerepel a felsorolásban, mint a másik, de nekem az marad a kedvesebb.
Innen aztán nyomás a civilizált világ felé, ahol van benzinkút… és még haza is kellett érni, elég messzire elmentünk.