TÉMA:

Folyt.:

A hétfő délelőtt még Rómáé volt. Úgy határozott a vezetés, hogy jó korán reggel a szállás kápolnájában tartsunk misét, ne hagyatkozzunk az útközben ki tudja hova szervezett helyszínre. Csakhogy ehhez igen korán kellett kelni, mise után reggeli, majd a csomagok kihurcolása a buszhoz.
Az iroda által összeállított programot már eddig is felülírtuk a római tartózkodás alatt – most úgy döntöttek a vezetőink, menjünk a Szent Péter bazilikába, megnézni a két új szent sírját.
Busz, metró, séta – aztán ismét terelés… aztán sűrűsödött a befelé tartó sor. Araszoltunk… balról énekelve előztek a lengyelek, jobbról furakodva… Végre-végre – az erős könyököket használni kellett - a teret körülölelő kollonnádhoz értünk, alatta voltak a beengedő átvilágító-kapuk. Bent voltunk! És akkor kiderült, hétfőn délelőtt 10-kor hálaadó mise volt a Szent Péter téren… akkor eszembe jutott, hogy valóban olvastam róla… de hát nem az én dolgom volt megszervezni a programokat… Hát várjunk… Tűzött a nap, néhányan, akik elvettek maguknak római Metró újságot, a fejükre tették, aztán egy kézügyeséggel megáldott társunk elkezdett a lapokból papírcsákókat gyártani
Végül csak kiderült, hogy a mise után ki fogják üríteni a teret, és újból sorba lehet állni a bejutásért… a lelkivezetőnk meg az idegenvezetőnk emellett kardoskodott, de a bajai pap sarkon fordult és ment vele a csoport fele kifelé. Na, ő végre tudott csoportot mozgatni. Pisiltünk, vettünk enni-innivalót, mégis nyugisan, kapkodás nélkül eljutottunk a Lateráni Szent János bazilikához. Bementünk, ki-ki megnézte vagy ment, amerre akart, találkozó 30 perc múlva… Én leültem bent mindjárt a bejárathoz közel. Nem mentem körbe. Hiába műalkotás egyenként az a sok szobor-kép-freskó – így együtt engem nyomaszt, taszít, zavar. Sok. Túl sok. Nem tudom befogadni.
Aztán átmentünk a Santa Maria Maggiore bazilikához – bent egy lengyel zenekar próbált éppen a koncertre, hangulatos volt.
Végül újból irány a metró, cél a Falakon kívüli Szent Pál bazilika. (Az ókori római városfalon kívülre esik, azért ez a neve. Ahogy a San Pietro Szent Péter sírja fölé épült, ez Szent Pál sírja fölé.) Itt volt a találkozó a csoport másik felével és a buszunkkal, indultunk haza Rómából. Itt végig kellett menni a templomon, mert a másik oldalán kimenve vannak a mellékhelyiségek Ebben a templomban vannak körben megfestve a pápák képei, az összes – már Ferenc pápa képe is ott van, és van még 6 üres hely.
Megtaláltuk a buszunkat (sok-sok busz várakozott ott), és indultunk északnak, hazafelé. Útközben esett az eső, jártak az ablaktörlők, a hátsó rész beázott… de előttünk hosszan fénylett egy hatalmas szivárvány.
Firenzétől nyugatra, egy fürdővárosban, Montecatini Termében volt a szállásunk. Vacsorára a hús mellé babot kaptunk. Finom volt, de gyorsan végiggondoltuk, hogy a szállodai szoba ablaka ugyan nyitható, de a busz ablakai nem… Egyik zarándoktársunk aznap ünnepelte az 50. születésnapját, kapott tortát, éneklést és körbecsókolózást. Itt, az utolsó helyen kértem bort a vacsorához. Csak utána sehogysem tudtam elaludni. Pedig korán volt ébresztő, mert 6-tól már reggelizni lehetett és 7-kor indultunk. Seholsem vitték túlzásba a reggeliztetésünket (svédasztal csak Anconában volt), de itt ki volt rakva az asztalra 8 személyre 8 szelet felvágott és 4 szelet lapkasajt… Pedig nagyon kedves volt a személyzet… de legalább a kávét előre lefőzték és kancsóban rakták ki és a tejet is – a római zarándokházban megmakacsolta magát a kávéautomata és egy idő után nem volt hajlandó működni.
Csodák csodájára 7.03-kor el is tudtunk indulni – 14 órára volt foglalásunk a postojnai cseppkőbarlangban. Ott megint a szokásos – várunk-várunk, aztán rohanás a bejárathoz… Mindenki kapott egy-egy magnót, audio guide készüléket a nyakába, magyar nyelven. Úgy lehetett kérni, hogy vagy mindenki, vagy senki. Én végül nem hallgattam, mert zavart, de igen jól szervezetten meg vannak számozva a barlangban a látnivalók és a megfelelő számot benyomva a készüléken a megfelelő ismertetés hallatszik. A barlang hatalmas és lenyűgöző.
Kisvonat viszi be a látogatókat kb. a barlang feléig. Sajnos, a szerelvény úgy vágtat, hogy nincs idő rácsodálkozni egy-egy alakzatra, sem a cseppkövek teljes gazdagságára. Értem, hogy ha nem lassan megy, akkor a hülye turistának nem támad kedve kimászni a mozgó kocsiból… meg így azonos idő alatt több látogatót tudnak megmozgatni… de ez kicsit csalódás volt. Onnan kiépített ösvény van korlátokkal – lépcső nincs egyáltalán, csak lejtős járda, tolókocsit is végig lehet gurítani rajta. Viszont szemben a hagyományos vezetéssel, ahol a vezető megáll egy-egy látnivalónál és elmondja róla a tudnivalókat, itt a kütyü nőtt az emberek füléhez és így sehol nem kellett megállni (csak mikor előttünk a japánok megtorpantak…), csak menni-menni folyamatosan…
Turistakopasztás itt is van – bemenetkor sűrűn villogtak a fényképezőgépek, hát kijövet ki voltak rakva a képek sok-sok tablón… 6 eurórért… hát én nem vettem a fáradságot, hogy megkeressem magamat és főleg nem akartam érte ennyit adni…
Viszont majdnem szomjan haltam, hát a kinti pavilonban muszáj volt innivalót vennem – csillagászati árért. És nagyon jeges volt
Aztán mentünk tovább. A kiadott program szerint mise Slovenska Bistricán. (Ahol egyébként semmi turisztikailag érdekes nincs.) De már elhagytuk és csak mentünk-mentünk, aztán lementünk a Magyarország felé menő autópályáról… míg végül megérkeztünk Ptuj városába, amit érdemes fölkeresni, mert bájos kisváros, de miért oda? Aztán valahogy fölnavigáltak a főtérre, gyorsan szálljunk ki, mert a busz ott nem maradhat… ott egy templom… ez az??? Templom zárva, plébánia sehol, ember sehol… az utca túloldalán valamelyikünk bement egy boltíves kapun és fölfedezte, hogy van vécé, nosza megrohantuk mindannyian… nyilván a tömeg keltette fel a figyelmet, hogy mit keres ott ennyi ember, ahova senki nem hívta őket, de valahonnan előkerült a helyi plébános. A hercegszántóiak a déli országhatár mentén élnek, sok a faluban a délszláv, így horvát nyelven a szlovén pappal szót értettek. Szegény plébános semmiről nem tudott semmit (nyilván elnyomtunk valamit a gps-ben és másik település Szent György templománál kötöttünk ki, mint ahova igyekeztünk volna ), de készségesen kinyitotta nekünk a templomot, hogy meg tudjuk tartani a misét.
Utána a sofőrök elkezdték számolgatni, hogy reggel 7-re érünk majd Budapestre… de a visszafelé sorrendben előbb Nagykanizsán raktuk le az odavalósiakat, aztán látszott, hogy Bajára már korábban érünk majd egy órával… aztán annyira nyomták (a sofőrök is haza akartak érni), hogy korábban értünk, és Budapesten a Népligetben megálltunk reggel negyed hatkor. Korábban kellett fölkelteni a házitaxist

Messinia írta:

.................... pl. Michelangelo Mózes szobrát, illetve a Vatikáni Múzeum műkincseit, ...................

A Mózes legalább egyedül van abban a templomban... és látszik azaz élvezni lehet a látványát, legalábbis a látott képek szerint úgy gondolom. Evett is a fene, mikor a legutolsó menetben láttam a templom tábláját, hogy arra... úgy elmentem volna.
A Vatikáni Múzeumból leginkább csak a Laokoon-csoport meg esetleg egy-két görög mitológiai szobor érdekelne - ott is úgy össze van zsúfolva fél világ műkincse, hogy azt nehéz élvezni. Meg a Sixtus-kápolna... de amit leírnak emberek, mindenkinek totális csalódás volt a hajcsár módra való terelés meg hogy az őrök kiabálnak legjobban, hogy csönd legyen... attól még meg kéne nézni
Azért is nem izgattam magam túlságosan azon, hogy a csoporttal mennyit látok meg hogy kihagyok egy városnézést, mert előre számoltam azzal, hogy úgyse fogom látni azokat a helyeket mind, amik érdekelnének. (Katakomba pl. volt tervezve, de elmaradt.) És ha már egy részét látom, a többit is akarom látni - de csak saját tempóban, saját válogatásban... És előre elhatároztam, hogy jövőre kettesben a férjemmel körbebaktatunk Itálián, hogy egy kicsit beleszagoljunk a hangulatába, és majd akkor magunknak szervezzük meg az egészet.
Egyébként tetszett, amit láttam, de nem fogott meg annyira, mint sokakat. Ha arról van szó, hogy hű meg ha, akkor nekem marad Görögország

A londoni olimpián volt olyan közvetítés, ahol látszott a város is. Akkor nagyon meglepődtem a képeken - szellős, tágas, nyugodt, zöld várost láttam. Pár éve a lányoméknak volt 3-4 órájuk Londonra a repülőgép indulása előtt, fölültek egy városnéző buszra, és az akkori képein sem az a zaklatott idegbaj jön át, amit képzeltem, hanem egy nyugodt hangulatú város. Azt meg mondják, hogy a vidéki Anglia az meg csodaszép és csoda nyugodt.

Pamag,tényleg érdekfeszítő kis olvasmányt rittyentettél ide, szuper! Abszolút átjön a sorokon a rohanás meg a tömeg érzete, de szerintem Róma még így is szép. Engem is inkább a történelmi múltja érdekelt mikor voltunk, de pár műalkotást nagyon meg akartam nézni - pl. Michelangelo Mózes szobrát, illetve a Vatikáni Múzeum műkincseit, ahová ti most nyilvánvaló okokból nem juthattatok be.
Vissza kell még menned, ez nem vitás! De ha amúgy is dobtak helyetted pénzt a Trevi-kútvba, akkor tuti vissza is fogsz még térni...

Balázs Üdv itthon!
Érdekes, hogy Londonról anno nekem is ugyanez jutott eszembe, hogy élhető város... Remélem Ti is sok szépet láttatok!

Balázs, jó, hogy visszajöttetek! Várjuk a beszámolót és a fotókat!

Pamag, nagyon jó olvasni!!!!

Mi is megjöttünk.
Hasonlóan fáradtan, mint pamag.

London szép város! Nekünk nagyon tetszett. Egészen más, mint Budapest, sokkal élhetőbbnek tűnik. Az emberek sokkal kedvesebbek, türelmesebbek, mint itthon.
A tömegközlekedésük fantasztikus. Bonyolultnak tűnik, de nem az. Minden egyértelmű a kiírásokban.

Hosszabb beszámoló és képek remélem hamarosan.....

Folyt.:

Vasárnap reggel tulajdonképpen korán akartunk indulni, ezért nem reggelit kaptunk, hanem úticsomagot. Aztán mégse indultunk olyan korán. A vasárnapi menetrend szerint másik busz járt, más útvonalon, de így is át kellett szállni. Róma sokkal zöldebb város, mint Budapest… és egész barátságos.
Az Ottaviano metrómegállónál – ez van legközelebb a Vatikánhoz – kiszálltunk, aztán megcéloztuk a Szent Péter teret. Bár lehetett előre tudni, hogy oda nem férünk be, jobb lett volna eleve valami téren egy kivetítőt keresni. Sokan voltak, de a Risorgimento térig még simán el tudtunk galoppozni. Ott aztán beleütköztünk a terelésbe – elindultunk, amerre küldtek, aztán tovább tereltek, aztán kiderült, megkerültük az egész környéket, és végül az Angyalváron túl bukkantunk ki. Voltak köztünk igen erős akarattal megáldott zarándoktársak, akik ha törik-szakad, mindenáron el akartak jutni a kivetítőhöz… csak éppen fizikai korlátokba ütköztünk, masszív emberfalba, és a végén mégis vissza kellett fordulni egy darabon, de addigra már ott is sűrűn álltak, ahol előbb még elfértünk volna… Hömpölygött tovább a tömeg, de ott már lecövekeltünk. Most mérem a térképen, a Szent Péter tértől 1 km-re voltunk, ráadásul a kivetítőt se láttuk, mert nagyon alacsonyra tették, hallani is csak épphogy hallottuk. Akik jó magasra tartották a fényképezőgépüket, a mentőautón túl a kivetítő egy részét le tudták kapni.
Jöttek-mentek mindenféle náció fiai (meg mindenféle árusok is…), szorosan voltunk, de mindenki ünneplő hangulatban, mindenki mosolygott a másikra, mindenki barátkozott. Tőlünk jobbra-balra – na meg mindenfelé - legtöbben lengyelek voltak… hozzánk közel állt egy népviseletbe öltözött fickó, találgattuk, vajon ez gurál népviselet? Kiderült, hogy igen, mert lengyelkém sűrűn mosolygott át hozzánk, aztán csak megszólította a lányomat, aki aznap a zászlóvivő volt, jól meg is lepődött, hogy lengyelül válaszolt… ...aztán kedélyesen eldiskuráltak, és tömeges fényképezés lett belőle
Fel is szólított az iroda, hogy mindenki vigyen magával kisszéket a két órás misére, de ettől függetlenül is gondoltam rá. Sikerült is beszerezni (jó drágán) olyan összecsukható háromlábú széket, aminek a súlya mindössze fél kiló. Életem párja a lábakat megerősítette lánccal is, hogy ne tudjon szétcsúszni, varrtam neki huzatot, és az olcsó kínai hátizsákhoz lehetett fölkötözni, mert azon volt heveder. Igaz, a cipzárja hamar föladta a küzdelmet, de a két szék éppen passzolt az oldalára. A férjem humorizált, hogy úgy néz ki, mint az AK47-es , de nem kötött belém senki Mikor megállapodtunk, hogy na innen már nem megyünk egy tapodtat se, előkerültek a székek. Mit mondjak, ahogy letettem és rátettem a hátsómat, azon nyomban hanyatt is zuhantam vele utána gondosabban helyeztem el az utcakövek között meg a fenekemet is óvatosabban igazítottam rá. Nem a legkényelmesebb, na de az ember föláll meg leül… végigállni egy ekkora szertartást igen nehéz.
Kellemes piknikezés folyt körös-körül… a hangszórót alig hallottuk, de azért megpróbáltunk bekapcsolódni a misébe. Mikor jött a helikopter, mindenki heves zászlólengetésbe kezdett – aztán utólag nem láttam egyetlenegy légifényképet sem, hol mennyien voltak emberek… a tévéközvetítés (főleg így utólag megnézve) valami ritka unalmas volt és kizárólag a Szent Péter teret mutatta…
Mikor vége lett a misének, elköszöntem a csoporttól és elindultam az ellenkező irányba. Próbáltam volna indulni, de szervezetten irányították a vonulást, nem engedtek a vonuló sorba másokat becsatlakozni. Idővel a másik irányban ritkult a nép, elindultam arra, aztán megkerestem a legközelebbi metrómegállót. Ott is tömeg várakozott a lépcső tetején… gondoltam, várok kicsit, hátha enyhül a helyzet, leültem egy padra. Egyszercsak megláttam a csoportunkat a metróhoz loholni. De gondoltam, biztos az ellenkező irányba akarnak menni, hiszen városnézésről volt szó… Egy idő múlva én is beálltam a metrólépcsőhöz – csak egy-egy szerelvénnyi mennyiségű embert engedtek le egyszerre a föld alá. A metró után átballagtam a buszmegállóhoz. Jött egy olyan számú busz, amivel reggel utaztunk, de elengedtem, mert este a másik számú járat lett a lelkünkre kötve. És csak később vettem észre a táblát tanulmányozva, hogy amit várok, az csak hétköznap jár, és amit elengedtem, az csak vasárnap… de olyan nagyon sokára jött a következő. Közben az ellenkező irányból megjelent a csoportunk korelnöke, a 78 éves világutazó hölgy. Kiderült, ő már a legelső terelésnél-myomakodásnál hátat fordított a társaságnak és elment egyedül a Colosseum melletti kivetítőhöz… Nagyon megörült nekem, mert ő nem jegyezte meg, hol kell leszállni.
Besétáltunk a szállásunk kapuján, ketten… hát hogy nem volt tömeg, ott bóklászott egy macska, amit a lányom annyira hiányolt a kertből később hármat is láttam, sőt az elsőt még meg is tudtam fogni hétfőn.
A recepción nyúlunk a kulcsunk után… mondja a kapus apáca, hogy ott balra a kápolnában mise van, menjünk oda… hát azért jött haza a csoport, hogy tudjanak rendes misét tartani… na puff… még egy óra pisilés és ágyra huppanás nélkül…
Aztán mise után ők elmentek várost nézni, én meg begubóztam a szobába. Megbíztam a lányomat, hogy az én pénzdarabomat dobja be helyettem a Trevi-kútba… meg is tette ... Átrámoltam nyugodtan a bőröndömet, jó nagyot zuhanyoztam, és lehevertem az ágyra, vízszintesben tartott lábbal, olvasni. Jó is, hogy nem mentem el… mosogatóronggyá ázva érkeztek meg, most is jó későn. A vacsorámat mégiscsak elhozták dobozban… jó sok, jellegtelen ízű tészta, meg finom, de vékony hússzelet…
Háááát…. muszáj lesz visszamenni, de egyénileg, és saját tempóban megnézni a megnéznivalókat…

Folyt.köv.

Folyt.:

Aztán elértük Rómát.

Már előző nap is fölvetődött a probléma: a turistabuszokat az ünnep alatt nem engedik be a városba, hanem néhány külvárosi nagy parkolót jelöltek ki számukra. (Ezt amúgy az internetről már 1-2 hete tudni lehetett…) Viszont a mi szállásunk most szerencsére nem az agglomerációban volt, hanem bent a városban, nem a központban ugyan, de nem a világ végén, és van saját, nagy parkolója az udvarában. A legközelebbi kijelölt buszparkolótól tömegközlekedéssel 5 átszállással lehet eljutni a Regina Pacis zarándokházig… mindenki tele van csomaggal, hiszen az időjárás változékony, mosni időközben nem lehet, és mindenki hozott kisszéket is. Ha nem eresztenek be, a taxi a megoldás. Csakhogy néhányan zsigerből zúgolódni kezdtek, hogy ők úgy fizették ki az utat, hogy oda is visznek, nem fognak külön taxit fizetni…
Tehát a sofőrök és a vezetők úgy döntöttek, hogy megpróbálunk mégis bejutni a városba. Ha megcsíp a rend őre, a büntetés 450 euró, fejenként cca 10 euró, kevesebb, mint a taxi… Jó kis városnézés kerekedett belőle, de simán, senkitől sem zavartatva beérkeztünk a zarándokházig, az utca és a ház között szép nagy kert van, a fák mögött a parkolóban észre se lehetett venni a buszt. Nagyon megtapsoltuk a sofőreinket
(Városnézés: megyünk át az egyik hídon, valaki fölrikkant, mondják már meg neki, ez melyik folyó… Csókolom, Rómában vagyunk, ugyan melyik folyó lehet ???...)
Rendőrök arrafelé nem voltak, mind a Szent Péter térnél volt szolgálatban…
Elfoglaltuk a helyünket, itt kaptunk harmadik szobatársat is, de nem adódott a világon semmi probléma sem. Apácák által működtetett zarándokház, de egészen olyan, mint a szálloda, itt minden szobához tartozik (jó!) fürdőszoba. (Két zarándokházat vezetnek magyar apácák Rómában, azokban sajnos a legtöbb szoba közös fürdőszobás.)
De már jócskán délután volt, sőt estefelé… úgyhogy lepakolás után gyülekező, megyünk vacsorázni. A Colosseum mellé. Az utcánkban jött a busz, ott valami magyarázott az idegenvezető a sofőrnek a csoportról, de a metróban fönnakadtunk. Hosszas, pergő szavú olasz értekezés után minket félreállítottak, és aztán vártunk és vártunk… míg végül kiderült, hogy a kb. 50 db 3 napos jegyet az automatából kellett egyenként megvennie az idegenvezetőnknek… de végül lebújhattunk a metróba, majd kibújtunk – és ott magasodott az a kétezer éves mérnöki csoda, amit azóta se tudtak elhordani, földrengés nem döntötte le, nem lőtték szét, alig hiányzik belőle valami… most viszont föl van állványozva, mert tatarozzák.
Bementünk a kijelölt vendéglőbe (ahol ott volt egy másik magyar csoport is), jó szűken voltunk, de az étel jóízű volt. A végén szabályosan kidobtak minket – leszedték a terítéket, aztán a terítőt is kirángatták az orrunk alól, biztos jött a következő adag zarándok… és akkor megint vártunk-vártunk-vártunk valamire, ott a járdán…
Majd az idegenvezető azt mondta, hogy akkor most menjünk sétálni, nézzük meg egy kicsit az antik Rómát… Ez azt jelentette, hogy elindultunk a Via dei Fori Imperiali-n. Az eleje vágtatott szokás szerint, időnként előrekiabálta valaki, hogy lassabban, de mindig csak pár másodperces megtorpanás volt, utána ugyanúgy rohantak tovább. Semmi nem hangzott el, még ahol nincs épület és csak alacsony a kerítés, ott se mondta senki, hogy figyeljetek pupákok, ott a sötétben van a Forum Romanum… a másik oldalról nem is beszélve. (Ott épült éppen a kivetítő.) Én magamnak hiába készültem fel, örültem, ha láttam, hova teszem a lábamat. A Viktor Emanuel emlékműnél aztán kitört a parasztlázadás, elkezdték követelni, hogy valaki mondja meg nekik, mi ez a jó nagy darab kivilágított épület. Aztán megkerültük, és elkezdtek fölmenni a Capitoliumra. Hát ez azon helyek egyike, amit mindenáron látni szeretnék… de nem ebben az iramban. Erre jöttök vissza? erre! akkor fogtam magam és leültem a virágcserép szélére…
Mikor részletekben visszaszállingóztak, kerestünk egy buszt. Mindenki mást hallott az idegenvezető suttogásából, úgyhogy vad elméletek születtek arról, merre megyünk és hol szállunk majd le. Szegény csaj táplálta is az ötletrohamot, mert sose tudta, meddig is kell mennünk… időnként szólt, hogy leszállunk, aztán ja mégsem… A busz eleve tele volt, aztán még mi is fölnyomakodtunk, és sok-sok megállón keresztül még csak szálltak föl emberek… Még az elején, még csak vagy 10 megálló után, észrevettem, hogy elhúztunk a Largo Argentina mellett, képek után felismertem. Ez az Area Sacra, tele van ókori templomromokkal, a túlsó végére azonosították Julius Caesar halálának a helyét, ma meg állami macskamenhely is… ennek örültem, hogy láttam, ha csak buszból is.
Aztán mentünk… mentünk… kapaszkodtam ugyan, de már nem álltam a lábamon… végül egyik utastárs, egy srác fölzavart két ifjat az ülésről, hogy le tudjak ülni… de a busz a hosszú útvonalán addig ment, hogy nem kellett metrózni. Csak azt nem tudtuk, hogy a mi utcánkban járó busz meddig jár, azt viszont igen, hogy az apácák fél 12-kor bezárják az épületet… de jött a buszunk hamarosan. Ekkorra már megerősödött bennem az elhatározás, hogy a másnapi városnézést kihagyom, és elkezdtem figyelni, hol is kell leszállni. De mire figyelni kezdtem, a következőnél már le is kellett szállni… de persze a vezetőnk nem szólt, nekünk kellett kiabálni, hogy hé, ennél a fagylaltozónál szálltunk föl!!! Éjfélre ágyba is kerültünk…
A lábam sajnos nem bírta a bánásmódot. Buszban hosszan ücsörögni behajlított lábbal, ácsorogni sokat, majd rohangálni… és még éjszaka is alig maradt idő vízszintesbe nyújtani… cipóra dagadt és fájt is. Alaposan betojtam, hogy bár nem taksáltam ugyan magasra a valószínűségét, de mi van, ha mégis trombózist kapok útközben, az se nekem, se a csoportnak nem jó… inkább a vasárnapi ünnepi mise után hazaszállingózok a szállásra és pihentetem a lábamat.

Folyt.köv.

Folyt.:

A szombat délelőtti program San Giovanni Rotondóban a kegyhely meglátogatása volt. Itt élt a 20.század nagy szentje, Pio atya. Ő misztikus volt, azaz neki személyesen megjelent Jézus, és a kevés számú szent életű ember közé tartozott, akik megkapták a stigmákat azaz Krisztus öt sebét.
A helyszínen csúcsra jár a Pio atya-tisztelet és a Pio atya-biznisz.
De valahogy az én lelkem nem tud ehhez jól igazodni, közel férkőzni. Én, az abszolút kisember, itt, a földgolyóbisnak ezen a pontján, ahol éppen vagyok, sokkal emberközelibbnek (és fontosabbnak) érzem Jézus követésének azt a módját, amit leginkább II.János Pál mutatott (és ma Ferenc pápa is) – megmutatni, természetesen élni a felebaráti szeretetet.
Keresztény az, aki Jézust követi. Krisztus követője, azaz krisztiánus – azaz torzult a szó a magyar nyelvben kereszténnyé, a szótő szorosan véve nem a keresztre feszített Krisztusra utal, hanem a Megváltóra.
A keresztény vallás roppant egyszerű. Nem az a sötét, a bűnökért pokollal fenyegető, elkerülhetetlen büntetést vizionáló, bonyolult és goromba látomás. Hanem szabad az életnek örülni, élvezni a jó ebédet, a napsütést, a szép tájat, a zenét, a párom szerelmét stb. Egyet nem szabad: tudatosan, szándékosan megbántani Istent meg a felebarátunkat, aki Isten gyermeke és őt jelképezi nekem. Jézus azt mondta: amit közületek a legkisebbel tesztek, velem teszitek. Ha a felebarátomat bántom, rajta keresztül Istent bántom. Ha mégis úgy sikerült, hogy megtettem, bocsánatot kell kérnem. Isten mindenkinek megbocsát – de csak akkor, ha bocsánatot kér.
Még egy gondolatom van a nem hívő emberek felé. A keresztények nem a szobrot/képet/kegytárgyat imádják. Ezek csak jelképek. Csak kapaszkodók. A látható megjelenítés, az előre megírt ima, az ünnep kötött rendje csak útjelző az Isten felé vezető úton. Ezeket az útjelzőket követve kevésbé tévedünk le a helyes útról.

Szóval elindultunk Pio atya városába. Először felkapaszkodtunk a szerpentinen a hegyoldalba, aztán meg le San Giovanni Rotondóba érve a busz csak a városszéli parkolóban maradhatott, onnan helyijáratú busszal kellett fölmenni a hegyoldalba, ahol a templonok vannak. De a buszmegállótól kicsit odébb kellett még menni. És sajnos jellemző volt a csoportunkra: időnként hosszas ácsorgás-tötyörgés, senki nem tud semmit és nem mozdul sehova, majd utána észnélküli loholás, hogy siessünk… az eleje mindig úgy meglódult, hogy képtelenség volt követni. (Később átvették mások is a zászlót és akkor már próbáltak vigyázni, hogy a tempó normálisabb legyen.) És ilyen iram mellett az ember – ha már kinőtt a kislánykorból - örül, ha a lába alá néz, látni, merre megyünk, netán megállni fényképezni az már nem működik.
Ahogy a templom elé értünk, megcsípett minket az ott ólálkodó fényképész, hogy álljon meg a csoport, a fénykép bekerül a helyi újságba… aztán később az derült ki, hogy a fényképpel ki volt bélelve a Pio atyás naptár, azt lehetett megvenni 5 euróért…
A régi templomnál (ez se kicsi) megint szaladgálás kezdődött a tucatnyi vagy többtucatnyi zarándokcsoport mellett a templom illetékesei után, hol is lehet a mise. Végül a másik magyar csoporttal, akikkel folyton kerülgettük egymást, együtt lett megtartva a Pio atya régi sírhelye melletti kápolnában.
Utána átmentünk a Pio atya tiszteletére épített nagy, új templomba. Közben leszállt a köd, sikerült először a kijárathoz vonulni, majd megkerülni az egészet át a bejárathoz, végül odabent végigtülekedni a sort oda, ahol a Pio atya üvegkoporsóban látható. Kiállni, lemaradni nem lehetett, mert ugye máshol volt a kijárat, mint a bemenet…
Mikor leértünk a parkolóba, nagy rohanás következett a buszpályaudvar mosdójába. Nem igazság: a férfiakat 50 centért engedték be pisilni, a nőket meg csak 1 euróért…

Innen aztán visszafelé indultunk északnak, hogy Pescaránál ráforduljunk a Róma felé vezető autópályára. Most jobbról látszott az Adriai-tenger… Aztán átkacskaringóztunk a hegyeken az Appenin-félsziget nyugati partja közelében fekvő Róma városához. Igen, mediterrán vidék… mindenütt kicsi és pici városkák, apró települések látszottak a legkülönbözőbb dombok, hegypúpok tetején, várral, fallal, erőddel, régi templommal… Az eső esett (a következő napokon is sokat), a busz is beázott… keresztényietlen módon roppantul örültem, hogy nem az én fejem fölött…

Aztán elértük Rómát.

Folyt.köv.

Folyt.:

Pontosítok: még nem voltunk Rómától délre – északkeletre voltunk, de nem közel hozzá.

Kérem szépen, én idén már láttam a tengert
Anconától délre, de még inkább Pescarától délre már az Adria partján megy az út, a többnyire a dombokon futó útról le lehet látni a vízre. De közel nem mentünk hozzá, sehol…
Anconát bizony jó lett volna megnézni, de csupán annyit láttunk belőle, ameddig a busz beért a szálloda elé meg onnan kifelé… Dimbes-dombos kikötőváros, szép fekvésű, érdemes a figyelemre.

A következő megállónk a Manoppello nevű kisváros volt, Pescara közelében. Itt őrzik azt a kendőt, amin Krisztus arcképe látható. A köznyelv Veronika kendőjének ismeri az ilyet (van pár darab ilyen), de az ugye nem is létezett, csak legenda, valójában „vera ikon” azt jelenti, hogy igaz kép. Azaz hogy valódi, hogy valóban Jézust ábrázolja.
Az itteni templomban őrzött vékony selyemkendő a megkínzott, megfeszített Jézus arcát nyitott szemmel, élőnek mutatja.
Összevissza vizsgálták már persze ezt is, állítólag számítógépes modellel hajszálpontosan egyezik anatómiailag a torinói lepel méreteivel.
Indulás után a buszban egész konferencia alakult ki a papok meg a mögöttük ülő orvos hangos töprengésével. Hogy is temették el a zsidókat? A halott arcán volt egy fejet takaró kendő, majd az egész testet beburkolták a halotti lepelbe. A torinói lepel meg a manoppelloi kendő a feltámadás bizonyítéka (persze sose lehet pontosan bizonyítani, kétely mindig marad, Isten azt akarja, hogy ne tudjuk, hanem higgyük). Egyik sem festett kép, az a legvalószínűbb, hogy a feltámadás folyamán valami ismeretlen eredetű (de akár nukleáris energia is lehetett) energiaforrás hirtelen, egyik pillanatról a másikra eltüntette a textil belsejében fekvő testet, de eközben a fény- és hőhatások a textilre rajzolták a benne lévő, de éppen kiszabaduló test körvonalait.
Azt mondja az orvos, hogy a klinikai halálból visszatérő ember, mikor magához tér, először még csukva van a szeme és mozdulatlan, az utána következő pillanatban viszont kinyílik a szeme és a szája.
Na ja… és itt a logikai csavar… a kívül lévő, vastagabb vászon a csukott szemű, halott testet ábrázolja, míg a testhez közelebb lévő vékony selyemkendő az időben későbbi pillanatot, amikor kinyílik a szem. A testtel együtt szabadult volna ki a vékony textilia? Nem is fogunk soha pontos választ kapni erre.
Úgy volt, hogy itt kell misét tartanunk. Igen ám, de már megint késésben voltunk… a papjaink a miseruháikat a hónuk alá csapva szaladgáltak az illetékesek után, hogy tarthatunk-e misét és a templom melyik zugában. A főoltárnál zsinórban egymás után lengyel csoportoknak zajlott a mise, egyik a másik után… A főoltár háta mögött van kitéve a szent kendő, lépcsőn lehet felmenni, megnézni, közben természetesen letérdelni… és nem természetesen mindenki hosszú percekig vacakol a fényképezőgépével, amíg az élesít a tükröződő üvegablak esetén… tehát elég lassan vánszorog a sor. Amíg araszoltunk, végig hallgattuk az egyik lengyel mise második részét, majd percnyi szünet nélkül következett a másik lengyel mise… a lengyelül tanuló lányom meg mondta a miseszöveget és énekelt velük, a mieink közül páran meg nézték döbbenten, hogy ez micsinál…
Végül egy külső oldalkápolnában kaptunk lehetőséget a misére.
Utána természetesen újból nyomás a mosdóba…

Következett innen nem messze Lanciano. Állítólag a nevét – lándzsa – arról kapta, hogy itt született az a római katona, aki Jézus szívét a lándzsával átdöfte (hogy ellenőrizze, tényleg meghalt-e már, és ha nem, siettesse).
De arról nevezetes, hogy itt – Jézus kora után először – megtörtént az Oltáriszentség csodája. 750-ben a miséző fiatal papot elfogta a kétely, hogy a kezében tartott ostya és bor valóban Krisztus testévé és vérévé változik-e a szentmise bemutatása során. Erre az ostya átalakult vérző húsdarabbá, a kehelyben a bor vérré… és úgy maradt. Mai tudósok vizsgálták – a húsdarab emberi szívizomszövet, a vér vércsoportja megegyezik a torinói leplen talált vérrel.
(A papunktól megtudtuk, Magyarországon is történt Oltáriszentség-csoda – a középkorban Bátán, a mohácsi csata előtt a király és kísérete el is ment oda imádkozni, sajnos a török időkben elveszett az ereklye.)
Itt szintén tülekedő sor vonult el az ereklye előtt, a fentebb leírt módon… mindenütt mindig sokan voltak.

Innen aztán a szállás felé vettük az irányt. A „csizma sarkantyúja” azaz a Gargano-félsziget másik, déli oldalán, tengerparti városkában foglalt az iroda szállást, de persze a vízből egy négyzetcentiméternyit nem láttunk. Jó későn nagynehezen megtaláltuk a szállodát, kint a prérin. A murvás parkolóban a lyukakban barátságos pocsolyák… elég sokat esett az eső… de előbb menjünk vacsorázni. Sajnos, akik nem fizettek be vacsorát, azok is kénytelenek voltak várni, mert az idegenvezető nem tudta értelmesen letárgyalni, hogy előbb a szobákat foglalnánk el, csak utána mennénk enni… A kajára jó sokat kellett várni, és elég rémületes is volt – szép példája a fővetlen, „al dente” olasz tésztának, amivel soha nem fogok megbarátkozni, utána meg hoztak egy vastag szelet csontos karajt, ami szintén kemény, majdnem nyers volt… Aztán ki a buszhoz, és a pocsolyákon át berángathattuk a bőröndjeinket a recepcióhoz, és végre kulcsosztás volt. Ez a szálloda az interneten egész jónak tűnt, a valóságban kényelmetlen ágyak, penészes plafon várt, inclusive pók és hernyó…
Na de csak reggeli utánig kellett kibírni aztán indultunk tovább.

Folyt.köv.

Messinia írta:

..........................tényleg iszonyú tömeg lehetett, nem is lett volna szerencsés talán.
..................................

Hááát... iszonyú tömeg volt.
És nem a turisztikai szempontok szerint voltak válogatva a meglátogatandó helyek.
Rómában valóban improvizált a csoport... de máshol is iszonyú tülekedés folyt, mert minden csoportot úgy szerveztek, hogy még valami fontosat nézzenek meg...
Bazilikákba csak véletlenszerűen tkp. ... és én le is ültem a bejáratnál... nem tud megfogni a művészeti alkotásoknak az a tömege, ami bele van zsúfolva egy-egy ilyen fontosabb templomba, komolyan inkább taszít.
Engem sokkal jobban izgatnak a történelmi vonatkozások... vissza kell menni megnézni nyugis, saját tempóban.

Ma átjött a lányom, és megnéztük a videóra felvett ünnepi mise közvetítését - hogy tkp hol is voltunk...
Hát valami borzasztó unalmas és vontatott valami volt... pedig a helyszínen nem ilyen volt! igaz, hogy kivetítőt nem láttunk, de mindenki ünnepelt, vidám volt, és barátkozott a másikkal...
Viszont jól elment a megnézéssel az idő...
Azt hittem, magzatom jobb képeket csinált nálam... mindenesetre többet... de az ő képei közül is nagyon sok elmosódott. Mozgás közben fényképezni nem az igazi...

Pamag, a nagyobb bazilikákba közül nem mentetek be egyikbe sem? (Van belőlük kismillió... , és nézegetem közben a térképedet, hogy merre jártatok) Bár így belegondolva tényleg iszonyú tömeg lehetett, nem is lett volna szerencsés talán.
Loreto csodaszép lehet, sőt Ancona is.
Reggeli kávézás mellett tökéletes olvasmány a beszámolód.

A térkép, amin összeszedtem, merre jártunk (előkészítésként is meg most a valóságossal kiegészítve)

maps.google.hu/maps/ms?msid=209553487693462088128.0004ea49fbab3806024f2&msa=0&ll=44.119142,15.380859&spn=6.474598,9.876709-https://maps.google.hu/maps/ms?msid=209 ... 8,9.876709

Ide írom inkább, nem nyaralás volt más helyszínen...

Hát ugye ez kifejezetten vallási esemény volt, csoportos zarándokút, ami azt jelenti, hogy idegenvezetőn kívül pap is megy a csoporttal, aki út közben vezeti a közös imádkozást és éneklést, és minden nap (valami előre leszervezett templomban) mise van, amit a csoport saját papja mutat be.
Nagy eseményre indultunk, a katolikus egyház és a történelem két kiemelkedő személyiségét, két reformer pápát avatott szentté az egyház.
A megnézendő nevezetességek is elsősorban egyházi szempontból jelentős helyek voltak, és csak mellékesen van egyéb jelentőségük.
Az iroda nem tudott minden meghirdetett utat elindítani kellő számú jelentkező híján, így mi 24-én 0.00-kor indultunk Budapestről. Aztán bejártuk fél Magyarországot, szó szerint Tolnát-Baranyát … hajnali 3-kor Baján vettük fel a csoport zömét kitevő közösséget, majd 7-kor Nagykanizsán még néhány embert…
Persze kenetteljes, nagyhangú képmutatók mindenütt vannak… de összességében emberségből, alkalmazkodásból egész jól vizsgázott a csapat.
Három pap is utazott velünk, a meghirdetett lelkivezető mellett voltak még ketten. Igazán pozitív, nyitott, emberközpontú gondolkodású lelkipásztorok, tele egészséges, kicsattanó életerővel, humorral és igazi felebaráti szeretettel. Sokkal több ilyen kéne…

Átmentünk Szlovénián, és Olaszországban Trieszt és Velence között, nem messze az autópályától, Palmanovában volt mise. Ez egy erődváros, csillag alakú városfallal, a kapun a busz nem is mehetett át, kívül parkolt.
Aztán mentünk és mentünk… szerencsére tisztességes időnként álltunk meg „egészségügyi szünetre”.
Az első szállás Anconában volt foglalva, de előtte még tervezve volt egy kisváros. Nagyon csúsztunk az idővel, a sofőrök kisebb idegrohamot is kaptak, hogy fölöslegesen nem akarnak bemenni a kisvárosba, a templom meg az emlékház úgyis zárva van… de mivel a programban benne volt, és akik utánanéztünk előre az interneten, tudtuk, hogy az egész út leglátványosabb települése, ezért kiköveteltük a megtekintését. Corinaldo valódi középkori kis gyöngyszem, este 9-kor kószáltunk egyet az ódon kövek között. (Vallási jelentősége: a helyi szent Goretti Mária, aki a tisztaság-szüzesség vértanúja. Kb. száz évvel ezelőtt a 12 éves kislányt (a déli népek korábban érnek!) meg akarta erőszakolni a szomszéd fiú, de ellenállt, mivel tisztaságot fogadott, mire a fiú dühében leszúrta.)
Jó későn, talán fél 11-kor értünk Anconában a szállodához. A vasútállomással szemben volt, reggel az ablakból láttunk egy ujjnyi kis víztükröt az épületek között meg a kikötőben álló hajó tetejét… de amúgy a vizet nem… Itt első nap még nem volt vacsora, nyilván a bizonytalan érkezés miatt nem szervezik meg első napra soha. A szálloda jó volt, rosszabbra számítottam.

Délelőtt fél 10-kor indultunk tovább (a sofőröknek is adminisztrálni kell a pihenőidejüket).
Az első megálló Loreto volt. Kisváros a tengertől befelé az első magaslatok tetején, szép kilátással az Adriai-tengerre. Híres kegyhely. A legenda szerint angyalok hozták ide Szűz Mária, a Szent Család názáreti házát, mikor ott megjelentek a muzulmánok… A történelmi valóság: ez a terület velencei fennhatóság alatt volt a középkorban, és egy Angeli nevű velencei család (kereskedő vagy nemes) a lányuk lakodalmára nászajándékul elhozatta a Szentföldről a lebontatott názáreti ház köveit és itt felépíttette… A mai tudósok kb. 60 követ tudtak egyértelműen beazonosítani, hogy valóban a Szentföldről származik és valóban Jézus korából.
A kicsi egyhelyiséges házikó (az eredeti helyén a házak másik helyisége barlang volt) köré idővel márványcsodákból burkolatot építettek, majd afölé még székesegyház is épült…
Tömeg, sorbaállás, turistagyár, őrök üvöltöznek, hogy tilos fényképezni… kifelé kegytárgybolt… de mivel a papunk bement, mindenki ment utána, pénzt költeni…
Na itt belém szúrt valami. Esedékes lenne talán megint egy Luther Márton… (vagy jó lesz a Ferenc pápa is??? ) bent a templomban ül egy szerzetes, adományért megáld mindent, amit az orra alá dugnak… másutt, más templomokban is nagyüzemben írják föl a könyvbe a kifizetett miséket… és mindenütt akkora bizniszt csinálnak a szentjeikből…
Idegenvezetőnk utolsó nap délután kapta a felkérést az utazásra, nem volt felkészülve, de amúgyis ritka szétszórt teremtés, haragudni se lehet rá, mert nem tehet róla… de nem volt se zászlónk, se semmiféle csoportjelzésünk, hogy el ne hagyjuk egymást. Rutinosabb társaink kerítettek egy esernyőt és kunyeráltak egy sálat rá, hogy megismerjük egymást. (Bezzeg a lengyeleknek szép, aktuális szövegű sárga nyakkendőjük volt…) Kifelé meg a többszáz méteres bazársoron vettünk (páran együtt, majd a templomukba kerül otthon) 5 vagy 6 euróért egy szép nagy rúddal együtt egy olasz zászlót, és ott a helyszínen sebtében átkötöztük, hogy magyar zászló legyen belőle. A sárga sál visszakerült erre is, mint a csoport saját ismertetőjele
Itt láttuk azt a kalandos kedvű fickót, aki megvette Wojtyla 50-es években Krakkóban használt vénséges vén Warszava autóját, kipofozta, hogy közlekedni tudjon, és azzal jött Németországból. Itt jócskán Rómától délre voltunk, de errefelé is körbevonult mutogatni az autót…
Aztán mentünk tovább a következő kegyhelyre.

Folyt.köv.

Pamag, akkor nem egy pihentető pár nap volt ez, jól sejtem?
De Rómában vétek lenne pihenni... Gondolom akkor számos székesegyházba bementetek (ha sikerült a tömegtől), azért azokban is van látnivaló.
A Vatikáni Múzeumba sikerült bejutnotok ugye?
És hogy a Colosseum milyen szép éjszakai is!

Hát sziasztok!
Ma 05.15-kor állt meg a busz a Népligetben
Fárasztó volt ... bizony jobban szeretem a kisautómat ... de hát ez más jellegű utazás volt.
Láttunk sok szépet és érdekeset, de a megnézendők között egyházi témájú helyek voltak és ott bizony zsúfoltság volt.
Rómából amúgy nem sokat láttam - kénytelen leszek visszamenni megnézni, ami érdekel
Ja és inkább éreztem magam Lengyelországban, mint Olaszországban...
(Az idegenvezetőnk nulla volt, nem alkalmas rá sajnos , de legalább olaszul tudott, de amúgy pincérrel-portással olaszul, zarándokokkal lengyelül, turistákkal angolul a lányom tárgyalt...)
Képet keveset csináltam (az se lett éles), mert egyrészt mindig volt előttem valaki, másrészt menet közben meg mindig loholni kellett...
Majd azért leírom, de csak ide a fórumba, mert nem élményutazás volt, hanem kifejezetten zarándokút. De élmények voltak

Bizonyíték:

Szombaton Rómában:



Hétfőn Rómában:



Vasárnap a lányom hurcolta a csoport zászlaját:

<!-- ia0 -->DSCF3405res.jpg<!-- ia0 -->

Balázs, akkor Nektek meg jó utat!
Londonban is lehet ám sok szépet látni. Az időjárás meg olyan lesz amilyen, attól még meg tudtok mindent nézni, a köd ott alap dolog.

Üdv újra itthon pamag!

Ha megjöttél, én mehetek nyugodt szívvel.
Holnap hajnalban repülünk Londonba, vasárnap pedig jövünk haza.
Holnapra esőt jósolnak, péntekre borút, a többi napra enyhén felhőset.

Szia Pamag!
Majd ha kipihented az út fáradalmait, mesélj, hogy milyen volt, és mi szépet láttál Rómában!

Szia!

Megjöttem.
Az előbb írtam pár sort, de a képet túl nagynak találta a rendszer és eltűnt az egész...
Később

Tavaly a színház közepén egy daru de olyan durván, hogy fényképezni nem lehetett, 2012-ben a kávézóban /szept.elején/ minden 7 Euro volt sör,frappe, minden.Tehát érdeklődjetek a színháznál és nézzétek meg az étlapot.

balazsh írta:

Evrokastro-nál fogtok találkozni????

Az nem hiszem. Esélyesebb Skala Poatmia!

Hát, hogy rendben van-e, azt kétlem. Eddig mind a 2x le volt zárva a színház, de mi is megtaláltuk a módját (mint oly sokan) minden alkalommal azért, hogy bejussunk. (rossz turista módjára ugyan, de van hely a kerítésen, ahol be lehet menni )
Minden estre az idén sem hagyjuk ki ezt a környéket!!



és az a bizonyos nagyon drága kávézó:

Köszi, hogy áthoztátok a szerzeményem, jól gondoltam, hogy tetszeni fog mindenkinek.
Jól megkínlódtam vele, mikor megláttam a piros feliratot, miszerint túlméretes. Aztán még eltelt egy kis idő, mire rádöbbentem, hogy nincs is átméretező progim jelenleg.
Az a biztos, hogy ha, nem ha, amikor legközelebb Thassoson járunk nem fog kimaradni nekünk sem. És persze, a színház sem. Lehet, hogy idén már rendben lesz/van? De mire eljutunk, addigra biztosan.

Szia Balazsh, tudod Te jól, hogy igen, idén is megtörténik a csoda!
Remélem.