Hazaút
Majd később megcsinálom rendesen a beszámolók közé.
A megszokott csapáson indultunk el – Kavala után Drama felé. Philippi mellett megálltunk Lídia keresztelőhelyénél. Egy héttel ezelőtt ott álltunk azon a parton, ahonnan Szent Pál ide érkezett. Philippiben a helyi zsidók csak a városon kívül jöhettek össze. Itt találkoztak az érdeklődők az apostollal, akik kíváncsiak voltak az örömhírre – az evangéliumra – Jézus feltámadásának történetére. Volt köztük egy Lídia nevű bíborárus asszony. Ő az első európai ember, aki meg lett keresztelve. Erre kétezer éve emlékeznek. Mikor a kereszténység elterjedt, kápolnát és emlékhelyet alakítottak ki. A mai kápolna közepét hangsúlyosan foglalja el egy keresztelőmedence. Lídia még a folyóba merülve vette fel a keresztség, a megtisztulás szentségét.
Innen Dramán át az Exochinál lévő, kedvenc határátkelőnkön mentünk át Bulgáriába. Egy útmenti kútnál volt asztal és pad, pihenőt tartottunk, falatoztunk. A kút vize olyan hideg volt, hogy majd’ lefagyott a kezünk, ahogy a markunkból ittunk.
Az út a folyó mellett halad, aminek Bulgáriában Meszta, görög földön Nesztosz a neve. Mi erre eddig csak szeptemberben jártunk. Akkor rendszerint csak épphogy látni egy kis vizet csordogálni a kövek alján. Most a teli folyómederben zúgva, kavarogva rohant a sáros víz. Nagy esők voltak az előtte lévő napokban.
Szép a Meszta völgye, de idővel elhagyja az út és áttér a Sztruma partjára. Valahol tankoltunk is… még Görögországban is tankoltunk valamennyit, hogy biztosan kitartson.
Szófiához már nem a régi déli bevezető úton kell menni, ha nem a városba akarunk jutni. Egy jó szakasz autópálya vezet odáig. Egy pontig, és mint az elején írtam, még 2 km-t bukdácsolni kell a jelzőlámpáig, ahol rá lehet fordulni a nyugatra vezető útra. Ami már jó minőségű. Csak tudni kell, hogy Szlivnicánál éjjel-nappal működő rendőrörs van az út mentén.
Végül elértünk a szerb határhoz. Úgy ismertük a helyet, hogy a két határ közti szakaszon van vécé, mindkét oldalon. Meg akartunk könnyebbülni, hogy kellemesebb ábrázattal érkezzünk majd a szállodába. De nem volt nyitva… Úgyhogy mégiscsak tovább kellett vinni Pirotba. Bementünk a városba, minden gond nélkül megtaláltuk a szállodánkat. Vele szemben még parkolóhely is volt. De amíg a járda mellé lavíroztunk, eleredt a zápor. Aztán egyre hevesebben esett. Háááát… várjunk, csak eláll vagy legalább csendesedik… ott álltunk karnyújtásnyira az ígéret földjétől és nem juthattunk a pisiléshez…
Végül abbahagyta a zuhogást és bementünk a szállóba. Foglalásunk rendben, az autót vigyük be a hátsó udvarba. Éjszaka világítás, sőt kaput is láttunk, de hogy bezárták-e, nem tudom. A szoba szép, kellemes. Mindössze a reluxával gyűlt meg a bajunk… fölhúzni sikerült, de leereszteni a világ minden kincséért sem… és minden piszkálásra mindig kicsit följebb húzódott…
Aztán lementünk a recepcióhoz, hogy már biztos végeztek az iratok adminisztrálásával. Hát még nem… közben személyzetcsere volt…de az új is nagyon kedves volt. Vártunk kicsit. És meglepetés ért. A bookingon foglaltam le, ahol az volt írva, hogy 35 euró. A saját honlapjukon 3500 dínár. Mondom, az úgy meg is felel egymásnak nagyjából… és kártya helyett odaadtam 35 eurót, gondolván, biztos örülnek neki. A nő írt meg számolt… végül visszaadott valamennyi dínárt, hogy a napi árfolyam miatt visszajár! Tátva maradt a szánk… hát ilyennel még nem találkoztunk… meg se számoltuk meglepetésünkben, olyan 4-500 dínár körül volt. Ja és számlát kaptunk.
Tanakodtunk, menjünk-e ki sétálni. Végül mentünk, de megismétlődött az, ami Belgrádban történt – a szobában maradt a fényképezőgép. Itt ugyan nem rohantunk, ellenkezőleg, vártunk az útleveleinkre. Pedig jó lett volna, ha ott van… egész kellemes kisváros. Először elsétáltunk a piac felé. Az ugyan este nem volt már nyitva, de ott van a buszpályaudvar is, vannak nyitva üzletek. Aztán találtunk egy kis cukrászdát. Beültünk egy kis sütire. Olcsó kis cuki volt, nem világhíres remekekkel, de egész jóízű volt, és a 2x2 süteményért fizettünk annyit, mint itthon egy darabért… (És ez valahogy elég is lett vacsorára.) Aztán a piac oldalában még így estefelé is zajlott az élet. Kiértünk a Nisava hídjához. Ez a folyó is megáradva, kiöntve, örvényeket kavarva, sárosan vágtatott a célja felé. A túlsó parton kilátszott egy pad támlája a vízből… És ahány folyót láttunk útközben, mind így meg volt áradva és sáros volt. Aztán láttunk nagy kutat, kis kutat, kirakatokat… és visszaértünk a szállásunkhoz. Ott még letelepedtünk kicsit a szálloda melletti kis parkba. Volt a közepén egy emlékműnek látszó dolog. Körbejártuk, mi van ráírva. A település háborús halottainak, katonáinak emlékére állították. A halál évszáma mindegyiknél a 90-es évek volt… ? … a legújabb háború áldozatai voltak. ?
Még feltűnt a városban: mindenütt csak úgy letámasztott biciklik. Nem voltak odaláncolva az oszlophoz… a gazdájuk nem félt, hogy majd nem találja ott…
A reggeli is kielégített minden igényt. Étlapról kellett rendelni és felszolgáló hozta ki (főleg sonka és tojás változatai voltak), de bármit megkaptunk. Az asztalon már ki volt készítve fejenként nem egy zsömle, hanem egy jókora buci. Először elfeleztünk egyet… aztán végül elfogyott a másik is?. Aztán tovább indultunk. Először elmentünk Pirot várát megnézni. Érdekes, de csak körbejártuk. A vár mellett van egy lepusztult, öreg úszómedence. A lépcső két korlátján tök egyforma tartásban két varjú… de ezek ismerik ám már az embert, nem várták meg, amíg fölemelem a fényképezőgépet…
Belgrádnál most – volt tábla – a városba bevezető utat választottuk. A régen utolsó, ablakmosós, a derékszögű kanyar utáni lámpánál lementünk jobbra, megkerestük a sima országutat Belgrád és Újvidék között. Kicsit zsúfolt volt… de Ingyijáig simán elmentünk. Ott minden rendelkezésemre álló információ szerint egyszerűen tovább kellett volna menni északra. Ugyanis azt vettem tervbe, hogy ezen az úton érintjük Karlócát, és felkeressük a karlócai békekötés helyszínén épített Béke-kápolnát. (1699, a török végleges kiűzése Magyarországról.) Utána Péterváradnál értük volna el Újvidéket, és mivel ott foglaltunk szállást, pikkpakk egyszerűen odaértünk volna. Ühüm… volt egy pont, ahol volt tábla, Novi Sad arra, fordulj el. És akkor körülbelül ötször (?) megtettük ezt a kört… mindig kizárólag az autópályára küldött… az, hogy Sremski Karlovci, az nem volt kiírva. Vagy vak vagyok teljesen, de nem láttam. Akkor megpróbáltam találomra kitörni észak felé… de mindenütt vége volt az utcának. Vagy másfél óra…Hol az a térkép… Vajdaság-térkép, egész friss… de nem várostérkép. Azt a helységet, hogy Ruma, láttam kitáblázva. Kerüljünk arra, majd onnan visszakanyarodunk Görgeteg, Maradék felé, a Fruska Gora oldalában. Elég sokat kellett visszamenni, mire Ruma volt kitáblázva… aztán meglett az összekötő utacska… csak egy sávnyi aszfalt volt középen, két szélén a maradék kátyús… szerencsére alig jöttek szembe. És akkor egyszercsak egy útépítésnél találtuk magunkat. De az autósor ment… mentünk… és a végén visszaértünk a nyomorult Ingyijába… mondjuk a helyszínen a tetves jelzőt használtam… semmi nem volt kitáblázva, viszont új utak vannak, amik nincsenek a térképen. Ma sem tudom, hiába nézem, nem találom, hol vesztettük el az utat. Ott törtem meg… irány az autópálya… igaz, így Újvidéken kellett az ellenkező irányból keresztülvágni a városon, de a Duna-hidat azért nem olyan könnyű eltéveszteni.
Megtaláltuk az apartmant – az utca, igaz, kissé viharvert, de a kapun belül már rendben volt minden. A lakás tökéletes. Aztán kimentünk sétálni. Pár perc csak a péterváradi vár. Ez ugyan késői, Habsburg-építésű vár, mert a középkori, kolostorból átalakított kicsi végvár nagyon hamar elpusztult a török időkben. A vár nagy, a kilátás szép. Szemben Újvidék, alattunk a széles Duna. De életem párja, mikor meglátta a lépcsőket, megtagadta a fölmászást. Leült a Szent György templom mellett. A templom lépcsőjén éppen modellfényképezés folyt. Nem volt éppen hőség… szegény fiatal, hírnévre vágyó csaj majd’ megfagyott az egyszál semmiben, ami rajta volt, míg a stáb persze rendesen föl volt öltözve.
Visszafelé sétálva rábukkantunk egy pékségre, vettünk friss péksüteményeket, éppen elég volt vacsorára.
Reggel pedig újabb döntés. Igaz, hogy a régi országúton akartunk menni, majd Szabadkán át Tompának, útbe ejtve Kishegyesen a szabadságharc utolsó győztes csatájának emlékművét. De azt majd egy kifejezetten szerbiai, vajdasági csavargásra kell tartogatni – most irány az autópálya, irány Röszke, irány az M5.
A horgosi MOL kútnál el akartuk tankolni a maradék dínárunkat. Megálltam hát, igaz, a bejáratnál, tényleg rossz helyen… hogy előkapjam a bukszát és megszámoljam a pénzt… de már jött is egy nőnemű, csendőr-tartású élet-halál ura… és mondta-mondta nagyon, lélegzetvétel nélkül, szerbül, hogy máshova menjünk parkolni… mire azt találtam mondani, hogy pukkadj meg… Tessééééék? Istenem, csoda történt! egy szempillantás alatt megtanult magyarul! és utána még udvariasan is tudott beszélni!
A határon újabb csoda. Mindig a magyar határ tart a legtovább… most pár pillanat alatt túl voltunk rajta.
Jaj, nem baj, mindjárt otthon vagyunk… és akkor… Pesttől úgy 30 km-re voltunk… valami rettenetes hang. Nincs tévedés… ez bizony az autóból jön. De még hazahozott a kis hűséges doboz. Sőt a saját lábán elment a szerelőhöz… aki aztán darabokban szedte ki belőle a kuplungtárcsát…
Összegzés.
Nagyon jól sikerült az utazás, majdnem mindent meg tudtunk nézni, amit terveztünk, és pénzt is kevesebbet költöttünk, mint gondoltuk előre.
A török közlekedéstől kicsit tartottam. Pozitívan csalódtam. Az országutakon sehol nem találkoztunk semmi olyan viselkedéssel, ami ellentétes lenne az európai közlekedési szabályokkal. Száguldozás sincs, igaz, rendőr van, de intézkedni soha nem láttunk egyet sem. A nagyváros az más. Az olyan szűk és zsúfolt és akkora a forgalom, hogy az önmagában fárasztó. Gyalog mászkálva a belvárosi helyeken, autós szemmel körülnézve azt látjuk, hogy jujjj. Nagyon jujjj. Ott elférni? képtelenség. Ott csak annyi autózást szabad vállalni, amennyit feltétlenül muszáj. Ott egyébként a keleti közlekedési filozófia működik, sokkal egyszerűbben, mint a rengeteg ilyen-olyan kresz-szabály – aki előbb volt ott, az előbb megy el. Amelyik autónak az orra egy centivel előrébb van, az következik a sorban. Működik. Nincs vita. Nincs anyázás, nincs ökölrázás. Nincs sértődés. Amíg keresztülvergődtünk Isztambulon a szállásunkig, egyetlenegy bántó, erőszakos viselkedést sem tapasztaltam a török autósoktól. A dudálás nem haragból fakad, az egyfajta jelzés. És gyalog, turistaként közlekedve is csak segítséget kaptunk, fintort sose.
Görögországban csend van, nyugalom, turisták.
Bulgária mintha megtorpant volna. Ez persze csak a mi érzésünk. Egyetlenegy emailre nem válaszoltak például.
Szerbia fejlődik. Nekünk egyre szimpatikusabb. Igaz, nem az útmenti fogadókban szálltunk meg, az lehet, hogy csak a hazajáró török vendégmunkást szolgálja ki, de eddig ahány szálláson jártunk, bent különböző városokban, az mind igen jó színvonalú. És egyre olcsóbb.
Isztambulról, törökökről a különböző fórumok mellett sokat olvastam egy Isztambulban élő magyar fiú blogjában. Szívből ajánlom másoknak is olvasásra.
[url:32zojxli]http://isztambul.info/blog/[/url:32zojxli]
Majd a szállásokat is leírom linkkel együtt.