Folyt. 2004
Hát innen kezdve (sőt már a Tenaro-foktól kezdve) visszafelé, északnak tartottunk. Már itt a déli részen is feltűnt, északabbra csak hangsúlyosabbá vált a látkép : olajfák, olajfák, olajfaligetek, aztán kertek olajfákkal, aztán a változatosság kedvéért olajfaligetek, aztán hogy ne unatkozzunk, itt olajfákat láttunk....aztán odébb olajfákat.... végig az egész nyugati parton. A keletin meg csupa narancsültetvény.
Nagyon szép a táj a Tajgetosz nyugati lábánál, az öblök kanyarulatait követi az országút, jobbra-balra, fel-le... Már itt gyanús benzinszagot éreztünk az emelkedőknél. Aztán mindig kiszellőzött. Kalamatán keresztül ugyanaz volt, mint a többi városban : nem volt hely megállni, örültünk, ha végigverekedtük magunkat rajta, és nem mentünk neki semminek a szűk és zsúfolt utcákon. A Peloponnészosz délnyugati félszigete kimaradt. Hiába, minden nem fért bele. Kalamatától északra mentünk, aztán derékszögben nyugatnak, a part felé. Itt sima az út, jól lehet haladni, ha jól emlékszem, nyárfák szegélyezik, kicsit olyan, mint az itthoni utak. A tengerpartra érve egy alkalmas helyen lehúzódtunk a partra. A térkép szerint Kalo Nero térségében. Meg akartam nézni még egyszer a nyílt tengert, mert tudtam, hogy ezután már sziget lesz szemben, később meg a Korinthoszi-öböl partján megyünk, ott is látni a túlsó partot. Itt vastagon, szélesen terült el a homoksáv... olyan jó lett volna gyorsan megfürdeni! De nem volt hol átöltözni, a parton lakóautók táboroztak, volt egy vécészerű bódé, de úgy tele és körbe volt szarva, hogy megközelíteni se lehetett, elbújni nem volt hova, és a helyiek is meg-megjelentek, sőt egy motoros csapat majdnem fellökött minket (holott bőven volt hely).... pedig ideális strand. Na nem baj, egyszer juszt is eljövünk komppal, és erre a környékre telepszünk le. Északnak tartva tudtam, hogyha felmennénk egy mellékúton, akkor megnézhetnénk Bassai (máshogy írva is láttam) épen maradt ókori templomát, de azt is mesélték, hogy a régészek becsomagolták, meg mégse volt kedvünk kitérőt tenni. Olympiát keresve persze megint tévútra csúsztunk... de végül csak megtaláltuk. Mivel túlságosan tele volt a parkoló, kicsit odébb gurultam, hogy hátha ott... az lett a vége, hogy valami hivatalos hely kapuján bedugtam a kocsi orrát, hogy meg tudjak fordulni... az őr kint, az uram bent lamentált... közben figyeljek is oda... végül csak leparkoltunk. A jegyváltásnál mondta a pénztáros, hogy a múzeum korán zár, ezért előbb oda mentünk. Persze legelőbb a vécét kellett megkeresni... még egész új építésű kiszolgáló épületben találtam meg, az sem volt kiírva, melyik a női, melyik a férfi... biztos elkészült az olimpia idejére. Odabent kezdtem figyelni, miről is írt Szabó Magda. Az Apollón-szobron annyira nem akadtam ki... de ahogy leírta a pedofil Zeuszt Ganimedeszt cipelve, hát az telitalálat! Röhej, hogy a könyv hatására én is óvakodtam hangosan véleményt nyilvánítani...
Utána néztük meg a romterületet. Nagyon meglepett, micsoda csönd és idilli nyugalom honol ezen a területen, a lombok között madarak trilláznak, itt, ahol kétezer éve többemeletes épületek sorjáztak sűrűn egymásra épülve, és hangos zsibongás űzte el a csendet... A stadionban persze kellett kicsit futni (na nem vágtáztuk végig)... Megkérdeztem a pénztárost, hogy merre kell továbbmennünk. Nagyon nem akartam hinni neki, mikor nem abba az irányba mutogatott, amerre én sejtettem a továbbhaladás irányát. Valami újkori olimpiai múzeumnak is kell lenni, de azt nem láttuk, merre van, végül kikeveredtünk a főútra.
A megfelelő helyen nyugatnak fordultunk, hogy a szállásunkat megtaláljuk. Szintén sokadikként továbbhivatkozott honlapon (egy másik szálloda hozta a linket „barátaink” címszó alatt) leltem Arkoudiban a Hotel Soulisra. Akkor még volt a hotelnek saját honlapja. De mivel nem tartották karban rendesen, a részletekhez kétféle úton lehetett eljutni – az egyik féle táblázat szerint júniusig 40% kedvezményt adnak a 40 eurós szobaárból, a másik úton talált lapon 20%-ot. A 40%-kal csak 21 euró lett volna. Megkérdeztük. „Természetesen” a 20%-os csökkentés élt. Az is csak 28 euró volt. Elhatároztuk (a tervezéskor), hogy itt akkor megpihenünk egy kicsit. Eredetileg mindenhol 2 éjszakát terveztem, de már a monemvasziai szállás is bezavart az akcióval, amit mégse tudtunk igénybe venni, hát itt maradtunk 5 éjszakát, és a többi helyen csak 1-1 éjszakát aludtunk. A válaszban közölte a tulaj, hogy igen, 28-ért van a kért időpontra szoba, küldjek előleget, 20 v. 30%-ot, nem emlékszem már. Beloholtam az OTP-be, kértem a megadott számlaszámra az átutalást, kaptam egy cédulát, töltsem ki – de sehogysem stimmelt a rubrikák száma. Kértem az ügyintézőt, mi van, de ő se tudta. Annyira szerencsétlenkedett, hogy hagytam a fenébe az egészet. Megírtuk a görögnek, hogy a bankban nem sikerült, nem tudják a banktisztviselők, tekintsen el az előlegtől. Morgott a válaszban, hogy de ő nem szeretné, ha üresen maradna a szoba, egye fene, menjünk előleg nélkül. (Mindezt olyan ékes angolsággal, hogy a lányom szenvedett a fordítással.) Na ehhez képest, amikor megérkeztünk, azt láttuk, hogy a hotelépületben volt egy szobában vendég, később lett még egy, az apartmanépületben teljesen egyedül voltunk. Na szóval cél Arkoudi. Loutra Killinisnél nem vettük észre a táblát, kissé behajtottunk egy Grecotel luxushotel építkezésre – a munkások kedvesen (tényleg kedvesen) eligazítottak. Megtaláltuk a falunkat, benne a szállodánkat. Nem tudtam elképzelni a fényképek alapján – hát a valóságban úgy van, hogy az út két oldalán helyezkedik el két épületük – az egyik szálloda, étteremmel, a másik oldalon apartmanház. Mi a „fő” apartmant kaptuk, a központi helyen lévőt, nagy terasszal, de a többágyas lakrészek hátul voltak, szemmel láthatóan szűkebben, és talán kilátásuk se volt rendesen. Az étteremben ücsörgött (és bagózott) a tulajné, egy kb. velünkkorú (tán még idősebb is kicsit) boszorka. Mutatom a papíromat, magyarázza, hogy nem baj, most adjam oda az előleget, holnap ő rögtön viszi a bankba... én a markába nyomtam a teljes összeget, minek cifrázni. Nagyon jó szoba volt, a konyharész elöl volt és el volt választva egy pultszerű fallal. Persze a fürdőszobában itt se folyt le a kifröcskölt víz... ahogy sehol se. Törülközőt is kaptunk. A terasz hatalmas. Szemben Zakynthosz. Az út alatt voltak még kisebb házak, de nem volt messze a víztől, és innen magasról szép volt a kilátás. Miután elhelyezkedtünk, őgyelegtünk kicsit a faluban, aztán (bár volt nyitva más is) visszamentünk vacsorázni „haza”. Vittem néhány itthoni képeslapot, annak nagyon-nagyon megörült a nő, magyarázta, hogy nekik utazási irodájuk is van, és a férje Magyarországra is visz csoportokat, onnan persze komppal, Velencén át. Neki is nagyon tetszik Budapest! A tzatzikit úgy hozta, hogy az az ő ajándéka! Nem mondta, hogy micsoda, később totóztam ki, hogy ez a tzatziki, csak meglepően finom volt a „kenőcs”. Rutinos vendéglátók, fényképes étlapjuk van, és három nyelven odaírva a neve, görögül. németül, olaszul. Angolul nem volt. De én az angolra dresszíroztam az agyamat, és azon kaptam magamat, hogy németül semmi nem jut az eszembe. (Hát persze sose használtam a divatlapon kívül.) Kértem vörösbort is, „small”! , negyedliteres korsócskában hozta (ízlett), utolsó nap csurig teletöltötte. Ettünk ottani kolbászt, nagyon finom volt, egyszer én kértem halat, csak nem tudom a nevét, de nem volt belőle több darab, utolsó nap evett olyat a párom. És minden nap hozott a végén vagy fahéjas körtét vagy azt a grízes süteményt, ajándékba. Nemcsak a klasszikus görögsalátát csinálták, hanem –szépen tálra rakva- paradicsom-paprika-uborka szeleteket is (ezt kértük), meg még mást is. Napokig teljesen egyedül ügyködött barátnénk, utolsó nap láttunk valami személyzetet, de akkor már készültek a pünkösdre. Vacsorázni mentünk át, ebédre rittyentettünk valamit magunknak, a boltban is lehetett a kolbászukat kapni.
Második nap (ez volt az első teljes nap) átsétáltunk az 1km-re lévő Loutra Killinisbe. Izgatott a gyógyfürdő. De ami képet előzetesen láttam, azt az épületet tatarozták, valahol működött, de nem jöttünk rá, hol. Hát semmiben nem emlékeztetett a magyar gyógyfürdőhelyekre. Település ott gyakorlatilag nincs. Pedig kipróbáltuk volna. Hát annyira azért nem sajnálom. Viszont az útmenti narancsfáról szedtünk egy-két szemet – hát az valami iszonyú rossz volt.
A mi falunk icipici. A part felé pici halászházak (gondolom, ma már nyaralók), meglepődtem, milyen picik, sikátorokkal elválasztva. Az út fölött meg már nyaralóházak, de azzal együtt nincs száz ház a faluban. A határban meg dinnyeföldek. A neten szó volt egy templomról is. Napokig nem találtam. Míg végre észrevettem : a kettő közül az egyik közért úgy ráépült az oldalára, meg ott álltak az áruszállító autók, hogy véletlenül láttam csak meg a keresztet a tetején. Milyen pici az a templomocska is!
A következő napon kirándulás következett Zakynthoszra.
Csak a tengeri hajózás élményéért iktattuk be a hajókirándulást. Mivel nem tudtam rendesen kitotózni, hogy máshol hogy lehet hajóval közlekedni, úgy döntöttünk, hogy a biztosat választjuk : Zakynthoszra sűrűn megy komp. Úgy képzeltem, hogy napokig feléje se nézünk az autónak, Killini kikötőjébe majd elmegyünk valami tömegközlekedéssel, vonattal vagy busszal. Ha lett volna... tömegközlekedésnek nyomát sem láttuk. Maradt az autó, de tisztességesen le tudtunk parkolni a kikötőben. Ott a bejáratnál volt pénztárbódé. A menetrend mellett kigyűjtöttem a neten az árat is – hogy-hogy nem, nem sokkal, de többet kellett fizetni. Felszálltunk a Dionysos Solomos nevű, szép új komphajóra – mozgólépcső (!!!) volt a kompon! meg mindenféle helyek, dohányzó, társalgó, gyerekmegőrző, tiszta WC... Kerestük a helyet kint, hol üljünk le, ahonnan a legnagyobb láthatár adódik a bámészkodáshoz. Nem voltunk rutinos tengerjárók... hát honnan tudtuk volna, hogy ennyire fúj a szél... fáztam! nem tettem el semmi hosszúujjút, egy szál blúzban mentem, csak a sapkákat csomagoltam el, napszúrás ellen. De a hátsó fedélzeten azért eléggé szélárnyékban sikerült elhelyezkedni. Kék volt a víz! hullámzott! egy pici halászhajó úgy hánykolódott, mintha mindjárt elsüllyedne! messze a nagy kompok méltóságteljes rendületlenséggel vonultak a céljuk felé... próbáltuk megtalálni a parton a falunkat... A hajón pórázon rángattak egy kisgyereket, valami északi turisták.... Aztán kikötöttünk Zakynthoszon. Mászkálni kezdtünk a városban. Itt megint kiderült utóbb, hogy még nem ismerjük a görög városelrendezést, nem tudtuk, hogy a parti sétány utáni utca a főutca. Most már rájöttem, hogy mindenhol úgy van. Akartunk valamennyit vásárolni is, de nem találtunk olyan üzletet. Egy zöldségesbe botlottunk, vettünk gyümölcsöt. Fizetek – hoppá, nem jó a pénz! Hát az történt, (mivel mindig csak az aznapra való pénzt tettem el a bukszába), hogy egy ötveneurós bankjegy helyett véletlenül az ötvendollárosunkat tettem el. Na nem baj, (a gyümölcsöt még sikerült kifizetni az apróból), majd átváltjuk. Elindultunk az egyik irányba (kiderült, a külváros felé), mentünk, találtunk egy templomot, előtte pad volt, leültünk és megettük a szendvicsünket. A tér túloldalán, a bokrok mögött nagy nyüzsgés volt, sorban jöttek a görögök, és vonultak el utána kék nylonzacskóval. Odakíváncsiskodtam, mint egy gyerek, ugyan mit osztanak? Sajtkereskedésnek nézett ki, akkor érkezhetett az aktuális fetaszállítmány. Egyszercsak kirohant a sajtkereskedő, a markában egy kb. negyedkilós darab fetasajttal, a szíve is ott lüktetett a sajt tetején, és fülig érő szájjal nyújtotta : „grík csíz!” Olyan jót ritkán eszünk, amilyen jólesett az! Aztán visszaindultunk az ellenkező irányba. Gondoltuk, ha végre sikerül a dollárt átváltani, akkor beülünk kardhalat enni, vagy tudunk vásárolni. Végigbukdácsoltunk a parti sétányon. Kis bank, be, pénzlobogtatás: nem, csak a Nemzeti Bank. Arra! Pénzváltó: nincs nyitva. Pénzautomata : csak VISA-t és helyi görögöt fogad el. Az enyém Mastercard. Nagyobb bank, be, pénzlobogtatás : nem, csak a Nemzeti Bank. Arra! De olyan messzinek tűnt a sétány vége... egyszercsak ott volt a hajótársaság irodája (negyedórányira a mólótól), bementünk, és a vésztartalék 20 eurón megvettük a vissza-jegyet, visszabaktattunk a mólóra, és korán beszálltunk a 3-kor induló hajóra. Kerestük a helyet, hova üljünk le. Egyszercsak megszólal A.: ne menjünk a napra, az ő karja fáj, mert leégett. Csak ekkor vettem észre, hogy bizony az enyém is ég... Bizony, ennyi sok eszünk van! hiszen nem strandra mentünk, minek bekenni magunkat naptejjel... Végül kivittünk két széket az árnyékba (csak a fél tengert láttuk, de láttuk), és mikor megérkeztünk, rohanva indultunk haza, mert addigra már nagyon fájt. Meg akartuk nézni útközben a pici kitérővel elérhető Chlemoutsi várát, de akkor már úgy voltunk, a vár hadd várjon, csak mi érkezzünk hamar haza, hogy be tudjuk kenni a karunkat. Testápoló volt velünk, később elmentem a boltba krémért, de a sok görög betűs áru között végül egy Niveát vettem meg, arról legalább tudjuk, miből van. Sokáig gyógyult... kevés híja volt, hogy nem lettünk orvosi eset. És milyen rondán hámlott később...
A következő napon úgy ítéltük meg, hogy már fel kellett melegednie eléggé a tengervíznek, (30 fok fölött volt), tehát próbát teszünk a fürdéssel. Lekúsztunk a strandig, a pici házak között. Kicsi az öböl, de tökéletes homokos, alacsony vizű. Jó volt pancsolni, úszni nem sokat úsztunk, ahhoz beljebb kellett volna menni, de nagyon beljebb nem mertünk. Sok-sok kagylóhéjat gyűjtöttünk a víz szélén. Annyit, hogy kikotortunk a szemétből egy ócska nylont, hogy el tudjuk vinni. (Aztán megmostuk.) Másnap is fürödtünk. Nem volt olyan finom meleg, mint ősszel Thassoson, de már élvezhető volt.
A falu egyik széle felé, ahol a halászok csónakjai voltak, volt egy üldögélőhely paddal, olyan kilátószerű. Lehet, hogy nem bámészkodni, hanem a halászoknak, de kicsit mindig elücsörögtünk ott. Az egyik halász mindig estefelé ment ki a vízre.
Itt valami nagyon érdekes, általunk sose látott bogár jött be a szobába tömegével, az elektromos riasztó ellenére. Muslincaszerű, de testesebb. A spirál füstölő irtotta őket egyedül.
Mikor végül innen is felszedtük a sátorfánkat, a falu szélén megálltunk a bácsinál dinnyét venni. Ez volt az első érés, május vége volt. Vettünk egy görögdinnyét (Görögországban ugye muszáj), meg két sárgadinnyét. Hát, még egy kicsit érhetett volna. A bácsi kérdezte, honnan jöttünk (kézzel-lábbal, a jelbeszéd biztosabb akárminél). Mondjuk, Ungária. Ááááá! Bulgária! Nem!! Ungária!! Tudom, tudom, Bulgária! az szép!
GRAT! 
